Bukowszky naplója

With the moonlight to guide you Feel the joy of being alive The day that you stop running Is the day that you arrive --- Tessék nyugodtan lejjebb tekerni és olvasgatni - attól még lehet aktuális és érdekes valami, mert nem ma reggel írtam :) (sőt)

Friss topikok

  • kovászosUbukla: Gyanítom Bukinak végre megjött 10 év után az esze és leesett a tantusz hogy az elején elbaszta mik... (2011.06.02. 23:48) mehetünk vissza a balettbe ugrálni, juhéé
  • mErzsébet: Ez egy utószó ,figyelj ,ha alacsonyról nézed a tájat ,már nem olyan szép. (2011.02.13. 07:50) hol a sor vége?
  • mErzsébet: Ahol még vodka sincs. (2011.02.13. 07:46) költözés előtt
  • mErzsébet: @MHSZ: Üdv . Néked. Ugrottam 2e.ről ,álmaim visszajárnak oda ,a szép és gyönyörű érzésekhez ,ó de ... (2011.02.13. 07:45) Ki ad szárnyakat vágyaimnak?
  • mErzsébet: Hú ,most érten ide ..miről maradtam le? (2011.02.13. 07:42) A vesémbe láttok

Linkblog

2009.03.03. 16:59 Bukowszky

Édes kis piros csodabogaram

 

Tizenkilenc éves voltam, amikor egy napfényes februári reggelen hirtelen felindulásból elköltöttem a tandíjamra szánt pénzt egy piros, napfénytetős kispolszkira. Ezt az egyet néztem meg, a második legolcsóbb volt a hirdetések között. A legolcsóbbat elvből kizártam, elhitetve magammal, hogy van fogalmam arról, amit csinálok. Akkoriban Szegeden éltem, túl nagy választék nem volt, egy közeli faluba kellett kibuszozni. Hideg volt, nem sok kedvem volt visszafelé is busszal menni, és különben is, a „piros, napfénytetős” varázsszavak megtették hatásukat kellőképpen.

 
Szerelem volt első látásra. Zasztava ülések voltak belehegesztve, óriási szerencsével nekem pont megfelelő helyen rögzítve, így meg kell mondanom, nagyon kényelmes volt. Kicsi, de kényelmes, pedig jómagam már akkor sem éppen tipkus kispolszki tulajdonos méretű voltam. Ez okozott némi fejtörést a történet végén, de végül szerencsém lett.
 
Imádtam, tényleg szerelmes voltam ebbe az autóba, ami amúgy persze mai szemmel egy roncs volt, de azt meg kell hagyni, elég jól ment, nem nagyon gyorsult le senki. Ötvennél sokkal gyorsabban sosem mentem vele, de addig egész tűrhető ütemben fordult jobbra a sebességmérő mutatója. Imádtam a hangját, ahogy a farmotor rezgette az autót, ahogy éreztem a kormányon a hátam mögött duruzsoló motor rezgéseit a különböző fordulatszámokon. Nagyszerű volt. Akkor is azt mondom, hogy nagyszerű autó volt, ha így végiggondolva, tekintélyesen hosszú lenne hibáinak lajstroma.. Egyszer leszakadt a lökhárító az egyik oldalon, és úgy közlekedtem vele, üstökösként szikracsóvát húzva magam után. Na persze, talán ha nem ugráltam volna rajta, nem tört volna le. És persze, talán ha nem cipőfűzóvel rögzítem vissza, akár két kanyart is kibírt volna.
 
Egyszer pár napig nem használtam, emiatt a benzin visszafolyt a tartályba, a vezeték fellevegősödött, és indításnál nem tudott benzint szívni magába a motor. Fogtam, miután észrevettem, hogy nincs benzin a benzinszűrőben, levettem, jól beleszívtam, egyből lett benzin benne, és aztán már pöccre indult. Kicsit émelyegtem aznap, de marha büszke voltam magamra, hogy én, a nagy mérnök, megoldottam a problémát, semmi sem állhat az utamba. Ettól eltekintve, valamint azt leszámítva, amikor egyszer lemerült az akksi, mert egy pár napig hazamentem szüleimhez - természetesen vonattal - mindig indult szépen, pedig hűvösek voltak akkor a koratavaszi reggelek még abban a napfényes városban is.
 
Egy másik alkalommal nem nagyon akart menni a jószág, hússzal tudtam csak végigvánszorogni a körúton, és közben iszonyú benzinszag terjengett az autó körül. Begurultam egy benzinkúthoz, tankoltam bele egy keveset, bementem, fizettem, majd miközben visszasétáltam csodálatos piros harciszekeremhez, átgondoltam a dolgot, és mintegy varázsütésre összeállt a kép a fejemben. Odaléptem a hátuljához, kinyitottam és azonnal a megfelelő helyre nyúltam, az egyik gyertyáról leesett gyújtáskábelhez. Miután egy mozdulattal visszatettem a helyére, a régi jól megszokott szédületes tempóban száguldottunk el a kútról. Én és a polszkim. Így ment ez akkoriban. Micsoda idők voltak!
 
Aztán az történt egyszer, hogy elszakadt az indítóbovden, és egy darabig úgy kellett indítani, hogy motorháztető kinyit, a külön e célra rendszeresített fadarabbal benyúl, megnyomja a kart, amit a dowden húz az önindítón, ekkor röff röff beindult. Ugyanezt, el lehet képzelni, milyen volt előadni a lámpánál lefulladás után.. Főleg, ha elfelejtettem közben üresbe tenni.. Micsoda kalandok voltak! Semmiért nem adnám őket. Aki nagy rutinos rókaként nem emékszik többé ezekre a kezdő botladozásokra, elfelejt igazán élni, azt hiszem.
 
Aztán elérte persze a kis piros csodabogár is pályafutása végét nálam, egy hullaszállító vállalkozó vette meg az utolsó pillanatban; ha aznap nem vitte volna el senki, éjjel begurítottam volna a Tiszába – így szólt a szent fogadalom. A vevőm megunta, hogy a merci halottaskocsival megy a teszkóba is.. komolyan mondom féltem attól az embertől. Büszkén mesélte, hogy náluk a szakma apáról fiúra száll. Hosszas alkudozás után felmentünk hozzá egy panellakásba, hellyel kínált, miután kitessékelte a harcikutyát a fotelből, kinyitotta a szekrényt, kivett belőle egy tizenöt centi magas pénzköteget, és leszámolt pár darab ötezrest a tetejéből nekem. Hazasétáltam, gondolván, hogy sosem hallok többet a kisautómról, de egy óra múlva csörgött a telefonom, ő hívott, alig mertem felvenni. Nem is vettem. Rémeket láttam, biztos rájött, hogy mekkora roncsot adtam el neki. Végül csak visszahívtam, az volt a gondja, hogy nem találta a hátramenetet, és emiatt percek óta feltartotta a forgalmat valahol. Elmagyaráztam, hogy a kezét milyen szögben tartva kell húzni, nyomni, forgatni, kiakasztani a kart, hogy aktiválódjon a hátramenet üzemmód, megköszönte, letettem és ezután tényleg nem is hallottam az autóról.
 
Egészen úgy öt évvel későbbig, amikor levelet kaptam a szegedi rendőrségtől, kérték, hogy ugyan legyek oly jó és szállítsam el a tulajdonomban lévő Polski Fiat személygépjárműre hasonlító roncsot a retek vagy rózsa vagy talán liliom utcából, ahol évek óta rohad. Valahogy sikerült meggyőzni őket arról, hogy nem az én tulajdonom. Aztán pár évre rá a miskolci önkormányzattól is levél érkezett, amelyben felszólítottak, hogy legyek szíves vagy hét évre visszamenőleg megfizetni a tulajdonomban lévő Polski Fiat súlyadóját. Ezen már csak nevettem, és közben a szőke Tisza hullámaira gondoltam, ahogy tizenkilenc évesen a belvárosi híd mellett ülve a rakparton bámulom a tovatűnő habokat.
 
Persze lebuktam vele, a hülye biztosítótól az otthoni címemre küldték a számlát. Valahogy kimagyaráztam, és valahogy a tandíjat is befizettem végül. A kocsi természetesen, ahogy az lenni szokott. anyagilag jó nagy bukás volt, de lehetett volna nagyobb is, később ezt is megtanultam. Fiatalkori szép emléknek viszont jobbat nem is kívánhat az ember. Azóta sem szerettem úgy autót és az életet sem néztem olyan reményekkel, mint akkor, tizenkilenc évesen, az első autómban vigyorogva.

7 komment

Címkék: autó piros fiatalság kispolszki mi az élet értelme


A bejegyzés trackback címe:

https://bukowszky.blog.hu/api/trackback/id/tr62977829

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jadore 2009.03.03. 20:57:37

Ezt most jó volt olvasni. Örülök, hogy derűs hangulatban voltál ma.

ildsisy 2009.03.04. 15:25:59

Ugyanilyesmit éreztem én is, mikor az első Zastawát vettük...álmomban, mai napig is vezetm éjjel, keringek a belvárosba, utcákon, Kossuth téren - álmomban. Ez az autóm egy hónapig ha az enyém volt...

Emily P. 2009.03.06. 20:01:50

Teljesen elérzékenyültem.. miért nem mentél inkább írónak? Abból lehet jobban megélnél :)

Bukowszky · http://bukowszky.blog.hu 2009.03.06. 20:47:57

hahh! és azt mondtam már, hogy szó szerint utcaseprőnek sem vettek fel? de megnyugtattak, hogy nem vagyok túlképzett..

tapasztalom, hogy milyen amikor egy embert már csak a remény hajtja előre, és milyen bízni valamiféle gondviselésben.. mert az nem lehet, hogy hiába minden.. meg ahova bárányt ad a világegyetem nagy építőmestere, ott fűnek is lennie kell valahol.. még akkor is, ha lehet, hogy a hó alól kell kikaparni..

imre42 2009.03.23. 13:32:13

Ó, én sokkal menőbb voltam, én első autónak kapásból Subaru SVX-et vettem, igaz, hogy 24 évesen (mármint én, de az autó se volt sokkal kevesebb), és annyi pénzért, amennyiért normális emberek kispolszkit szoktak, ennek megfelelően aztán rá is költöttem a vételár többszörösét mindenféle egzotikus alkatrészekre, amilyeneket a hazai szerelők még sose láttak, de hát istenem, ha egyszer az emberből kitör a nonkonformizmus, akkor nincs mit tenni. Eladni viszont sosem tudtam, ott rohad most is a Pincesor utcában, csak már rendszám nincs rajta. Nem kell valakinek?

Dr. Otto Von Schnitzelpusskrankengescheitmeyer 2009.05.04. 09:40:25

Akinek nem egy filléres roncs az első autója, és nem könnyek között búcsúztatja amikor lejárt az ideje, az nem is élt még.