Mert szembe mert nézni önmagával, igazán mélyen és igazán őszintén. Mert nem megtagadta korábbi önmagát, hanem elszámolt vele, amennyire csak lehetséges ez, és mert képes volt korábbi tettei miatt szerzett sebeivel együtt élni. Mert őszinte és felelősségteljes ember volt, aki vállalta a következményeket. Mert képes volt másik utat választani magának. Mert képes volt mások előtt hitelesen számot adni önmagáról és meggyőzni másokat saját megigazulásáról. Mert felismerte, hogy csak a legmélyebb őszinteségen és felelősségvállaláson át találhatja meg a harmóniát a világgal. Mert minderre képes volt és eljutott a tökéletes szabadság áldott állapotába. Mert megtalálta a maga belső csendjét, harmóniáját, és képes volt saját maga és mások javára használni.

Mert ahogy Pál apostol élete kettős, úgy fogadtatása, értelmezése is kettős. Mert mindez arra tanít, hogy az embereket ne felszínesen ítéljük meg, hiszen az ember képes változni, de csak a legnagyszerűbbek képesek igazán mélyen szembenézni önmagukkal és átértékelni mindent. Mindehhez függetleníteni szükséges magunkat kötöttségeinktől, megalkuvásainktól, társadalmi béklyóinktól. Fel kell ismerni a szükségszerű kompromisszumok és a rabságot jelentő gyáva megalkuvások közötti különbséget. Bátornak kell lenni, de nem az a bátorság, amikor az embernek nincs veszítenivalója, amikor valójában nincs is mi közül választani. Nem az a bátor, aki legyőzi az útja során elé kerülő oroszlánt, az legfeljebb erős. A bátor az, aki el mer indulni az úton, vállalva azt a veszélyt is, hogy oroszlánok állhatják útját.

Mert képes volt felismerni, hogy a törvények és hagyományok ál-alázatos, bigott tisztelete nem szolgálja az embert egy dinamikusan változó világban, de a hagyományok vak tagadása sem helyes. A harmónia állapota a végtelenben állandó, de eljutni oda változásokon keresztül lehetséges csak. Pál apostol arra tanít, hogy azt cselekedjük, amit helyesnek tartunk. Ha pedig őszinték vagyunk önmagunkkal, tudni fogjuk, hogy mi helyes és mi nem, a választás pedig a miénk, ahogy a következmények is. Arra tanít, hogy valós megoldásokat keressen az ember, amely igenis képes mindent újrakezdeni, akár többször is. A szőnyeg alá seprés nem old meg semmit. Nem szégyen felismerni tökéletlenségünket, de kötelességünk azon igyekezni, hogy tetteink által jobbá formáljuk magunkat. A valóság elől nem elmenkülni kell, hanem bátran szembenézni vele. Fel kell ismerni, hogy a valóságot, per se, is mi magunk hozzuk létre, önmagunkban.

Mert Pál apostol valóban olyan nagy ember volt, hogy képes volt kicsivé válni. Arra tanít, hogy az emberek között igenis óriási minőségi különbség van, de az ember értékét nem az adja, hogy milyen volt, hanem, hogy milyenné lett. Mert felismerte, hogy az ember eltávolodott a harmónia állapotából és olyan környezetet teremtett maga köré, amelyben nem létezik abszolút igazság, amelyet mégis, keresni kell és talán nem lehetetlen önmagunkban megtalálni. Ez azonban lehetetlen félelemben élve, gyáván megalkudva. Ahogy Medve írja Bébének az Iskola a határon végén: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” (remélem nem szorul magyarázatra, hogy miért Ottlikot idézem Pál apostol kapcsán)

És mert Pál nem tetszelgett a meg nem értett zseni sértett szerepében, hanem képes volt összetett identitását az elért harmónia állapotában megfelelően kezelni és egyformán szót tudott érteni mindenkivel. Mert fel tudta ismerni a sorsát megváltoztató lehetőséget és élni tudott vele. Mert képes volt a gyűlöleten túllépni és átadni magát az univerzális szeretetnek a végtelen harmóniát jelentő kegyelem állapotában.